Meg kell tanulnia egyedül repülni!

Helgi és Fiókái: Zolika, Botika

14 éves Zoli unokám kamaszkorba került. Sokat konzultálunk Helgi lányommal erről az életkori helyzetről. Tanácsot adni másnak talán könnyebb, mint látni saját hibáinkat, kezelni azt. A kamaszokkal nagyon nehéz! De vajon, mi lehet a megoldás? A kamaszok nem hallgatnak senkire! Vagy mégis? A kamaszoknak keretek kellenek és szigor, vagy épp ellenkezőleg engedni kell őket, hogy maguktól jöjjenek rá a határaikra! Kié a felelősség? Úgy is azt tesz, amit akar...

Nem tudok senkinek, magamnak sem okos receptet adni. De: ahogy beszélgetek szülőkkel az a refrén mindig, „én mindig mindent megtettem, mellette álltam.”

Én ebben soha nem vagyok biztos, mármint ami engem illet... Ha folyton kritizáljuk őket, ráerőltetjük az értékrendünket, akkor a kapcsolat egyre tovább romlik. Elég szörnyű, átalakuló világban élünk, nincs biztonságérzetünk, és ezt továbbadjuk szavak nélkül is a gyerekeinknek. Rosszkedvűek vagyunk, szorongunk, ez is megy át. Menekülnének előlünk is, a bizonytalan jövő elől is, hova lehet? Haverok,pia, végül drog.

Sokféle segítség kellene minden gyereknek, nemcsak egyetlen szülő, aki folyton elvár valamit tőlük. Tanár, edző, rokon, aki példát mutat, tanácsot ad, jó szót, biztatást, dicséretet, és hitet a jövőben! Hol vagyunk mi ettől?

Mi magunk is folyton segítségre szorulunk, hogyan tudunk akkor a gyerekeinken segíteni?

Ettől függetlenül, azt mondom, ha megálljuk, és zokszó nélkül állunk mellettük, ha kibírjuk, hogy szóvá teszünk minden apróságot, akkor pár év múlva talán beérik a gyümölcse, utólag értékelni fogják, hogy hagytuk őket rettenetes kamasznak lenni...

Kamasznak lenni nagyon nehéz lehet…! Nem elég, hogy valaki már nem gyerek és még nem is felnőtt, így lelke állandó zavarban van. Ráadásul átalakul a teste, így végképp nehéz önmagát elfogadnia – és még hosszan sorolhatnám az ismert gondokat…

Arról azonban kicsi koruktól kezdve biztosítanunk kell őket, hogy szándékaink mindig a lehető legjobbak, akkor is, ha esetleg tévedünk. Ezt róluk, a kamaszokról is feltételezhetjük… egyáltalán nem biztos, hogy azért tesznek valamit rosszul, mert „rosszak”! Biztosítani kell őket arról, hogy szeretjük Őket! Amíg kicsik, ez magától értetődő… amikor nagyobbak, akkor hajlamosak vagyunk erről elfeledkezni! Pedig sokkal nagyobb szükségük van rá, mint valaha… hogy érezzék: bízhatnak bennünk, számíthatnak ránk. Akkor is, ha épp elszúrtak valamit! A szeretet kimutatása azonban – pont ezért – nem állhat abból, hogy megveszek neki valamit… ez nem szeretet, ez megvásárlás.

Hogy hol húzzuk meg a határokat? Nos, erre nincs biztos válasz. De! Tizenegynéhány évig nevelgettük, okítgattuk gyermekünket. Ha nem tudjuk elengedni a kezét, akkor nem csak benne, hanem a saját nevelésünkben sem bízunk! Higgyünk magunkban egy kicsit jobban, hogy igenis megtanítottuk, hogy vannak határok – melyeket egyébként csak akkor tud biztosan betájolni, ha néha-néha átcsúszik rajta És elárulom: az első alkalmaknál nekünk mindig rossz… vagy legalábbis nehéz, mert el kell engedni egy darabot magunkból! Épp ezért sokat segít neki is, és magunknak is, ha időben tudatosul bennünk: Ő egy önálló ember, aki próbálgatja szárnyait – még ha néha ki is esik a fészekből és megüti magát: meg kell tanulnia egyedül repülni!